fbpx
Nyomj Entert







Büfé #3 – Ostyák, nápolyik

Akkor jó, ha ropog, de akkor nagyon –  a különböző sós és édes ostyák generációk kedvencei a mai napig. Bár a boltok polcain megannyi importált márkát is megtalálhatunk, a magyar slágertermékek nem koptak ki, sőt: ha nápolyiról van szó, hazánkban szépen keveredik a kézműves hagyomány és a modern technika. Nassolj velünk Büfé sorozatunk harmadik epizódjában!

Nagymamám rendszeresen készít otthon sós vagy édes ostyát fém ostyasütőben. Csak kettesével lehet sütni, ezért általában fél napot a konyhában tölt, hogy aztán a család nagyjából kettő perc alatt eltüntesse a hatalmas tál tartalmát. Persze az ő nápolyija általában vastagabbra sikerül, mint a bolti változat, de attól még szerethető ez is. Mert mik is a jó nápolyi, ostya ismérvei? Legyen leheletvékony, épp hogy átsült, törékenyen ropogós, lágyan édes vagy nem túlzóan sós, hogy a krémet vagy a fűszereket ne nyomja el az alapíz. Valljuk be, ezt házilag nehéz előállítani –  bár a nagymamámat nem olyan fából faragták, hogy könnyedén feladja – , szerencsére azonban az ostyasütés (ami külön szakma) gyakorlott képviselői a mai napig boldoggá teszik a műfaj rajongóit.

Kezdésként fontos, hogy eloszlassunk egy félreértést: a nápolyi szónak valójában semmi köze nincs Nápolyhoz. Az édesség nyugati szomszédunktól származik, az ikonikus Manner dobta piacra 1898-ban. Az alapító, Josef Manner valószínűleg találkozott a Pischinger tortával, ami a kor népszerű desszertje volt és ostyalapokból, valamint párizsi krémből állt. Ez adta az inspirációt a recepthez, ami épp az volt, aminek ma is ismerjük: öt réteg ostya, közötte mogyorós töltelékkel. A nápolyi, azaz Neapolitaner neve a mogyoróhoz kapcsolódott, amely a nugátkrém alapjául szolgáló olajos mag eredetére utalt. Az ostyák ezidőtájt Magyarországon is népszerűek voltak, a nápolyi instant sikere pedig gyorsan begyűrűzött, így a világháborúkat követően egyre több, ma is ismert márka kezdte meg hódító útját.

A legismertebb hazai gyártó talán a Ziegler, amely 1953-ban indult és a mai napig működik. Az alapító, Ziegler József Angyalföldön nyitott családi pékséget még a századelőn, ám az államosítás után a családnak új portéka után kellett néznie, választásuk pedig az ostyára esett. A Ziegler Ostyasütő Üzem a Kodály köröndön nyílt meg és egyre növekvő siker mellett erősödött. A kilencvenes években aztán az eredeti kenyérgyár is visszakerült Zieglerék tulajdonába, az erős exportnak hála pedig azóta már egész Európa ismeri a magyar tallérokat, de a hazai közönséget is szeretettel várják Felsőerdősor utcai márkaboltjukban.

Termékeik között hagyományos és új típusok egyaránt megtalálhatók –  az örök kedvenc Sajtos Tallér natúr és fűszerezett változatban is kapható, az édes vonalat a retro Havasi Gyopár és Arany Makk, valamint a kedvenc ízekben elérhető nápolyik és parányok képviselik, de akár holland szirupos ostyát is vásárolhatunk tőlük. Bár a gyártás már automatizált, az esztétikai igényesség nem veszett el –  minden egyes ostya logózott, aprólékosan kidolgozott, a rácsozásnak, feliratoknak köszönhetően ezért nemcsak a szemnek és a szájnak, de a tapintásnak is érdekes, ami különösen fontos akkor, ha elfogadjuk, hogy az étel multiszenzoriális, azaz minden érzékszervre ható élmény. Az aranyszabály itt is érvényes: ha egyszer megbontjuk a csomagot, érdemes minél hamarabb elropogtatni tartalmát, hiszen levegővel érintkezve napról napra puhább lesz.

A Ziegler mellett ugyancsak ismerős lehet a Benei, egy szintén nagy múltú cég – történetük az 1900-as évek elejére, Berettyóújfaluba nyúlik vissza, ahol még cukrászdaként üzemeltek. Innen vált ki az ostyakészítés a nyolcvanas években, akárcsak az Urbán és Urbán márka esetében. Általánosságban elmondható, hogy a klasszikus mogyorós töltelék mellett teret nyert a csokis, a vaníliás és a citromos is, később pedig megjelentek tejkrémes, kókuszos vagy más gyümölcs ízű változatok. A nagyobb kiszerelésű, „kilós” nápolyik mellett régóta találkozhatunk olyan termékkel is, ami könnyedén a zsebünkbe vagy a táskánkba fér: a Balaton szelet 1951-ben öltött formát a Szerencsi Csokoládégyár diósgyőri üzemében. A gyártás ezután Győrbe került és bár voltak versenytársak szép számmal, a Balaton hullámai mindet elsodorták. Pár éve zajlott egy fiatalító rebranding-kampányuk, az arculati változások mellett azonban a kedvenc ízek megmaradtak: a sima szeletből ét, tej, kókusz (és időszakosan rumos) kapható, míg a kísérletezők a Milkshake, Zebra, vagy BUMM termékekből választhatnak. (A márka jelenleg a Nestléhez tartozik, a nápolyikat pedig Romániában gyártják – a szerk.) Említenünk kell a kisebb manufaktúrákat is, amelyekben generációról generációra szállt az ostyakészítés hagyománya: Szélesi Szabolcs nagyapjától tanulta a mesterséget, az újpesti műhelyt elhagyva pedig a Mátyás térre költözött 1971-ben. A mai napig több száz kiló nápolyi készül itt minden héten, és bár az ostya már nem az üzletben lévő kemencében sül, hanem készen vásárolják, a krémek keverése és a töltés is kézzel történik.

Ha körbenézünk a régióban, kiderül, hogy a nápolyi máshol is nagy sláger. Csehországban jól ismert a Mariánské Lázně városából származó kerek édesség, amely töltött molnárkalács néven fut északi barátainknál. A fürdővárosok ostyája 1856-ban bukkant fel először, a legenda szerint egy kolostorban élő szakács receptje alapján, hogy aztán a XX. században különböző cukrászok tökéletesítsék. Az államosítás és az automatizálás nem kerülte el ezt sem, de ez nem csökkentette a termék népszerűségét – a ma már Kolonáda néven kapható finomság kitörölhetetlen a cseh gasztrotörténelemből.

Jó példát közelebb is találunk – itthon szinte mindenki találkozott már a Moments (korábban Horalky) márkával, amely eredetileg Szlovákiából érkezett. Ennek a története a szocializmusban kezdődött Csehszlovákiában, azonban a szétválás a gyárat is kettétörte. A szeredi üzem túlélte a válságot, majd megerősödve külföldi piacokra indult, így jutott el hozzánk is. Az átnevezés szimpla marketingfogás –  kutatásaik szerint ugyanis nagyobb a bizalom az angol nyelvű termékek iránt. A mi Balaton szeletünkhöz hasonló a lengyel Prince Polo ostya, amely a régióban sok helyen felbukkan, de egy nagyobb ugrással külön története is van. Nehéz elképzelni, ám Izlandon évtizedek óta a legeladottabb csokoládészeletnek számít. A csokoládé 1955-ben született és egy kereskedelmi csereegyezménynek hála jutott át az izlandi határon – az országban ugyanis nagyon erősen szabályozzák a termékimportot, itt azonban kivételt tettek, cserébe pedig tengeri halárut adnak vissza Lengyelországnak. A „Prins Póló” olyan népszerű, hogy más, szubkulturális rétegekbe is bejutott – mondja bárki, hogy az édességnek nincs hatalma!

Fotók: Sebestyén László| Web | Facebook Instagram

Forrás: Store Insider és Street Kitchen.

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük