fbpx
Nyomj Entert

Büfé #4 – Konzervek, pástétomok

A szendvicskrémek és különböző készételek konzerves változatai nem csak a szocializmus közkedvelt termékei voltak – relevanciájuk a mai napig megkérdőjelezhetetlen. Nem csak ínség, például háború vagy szegénység idején nyújtottak ugyanis megoldást, hanem olyan retrókedvencekké váltak, amelyek nem hiányozhattak egyetlen uzsonnáról sem. Kirándulj velünk a Büfé-sorozat új fejezetében!

Kevés olyan kamrapolc van a világon, amin egyetlen konzerv sem lapul meg. A bádogdobozba zárt ételek több mint kétszáz éve jelentenek megbízható tápanyagforrást – amellett, hogy szavatosságuk is jóval tovább tart, könnyen szállíthatók és tárolhatók, ellenállnak a környezeti hatásoknak, kompaktak, mégis sokoldalúak. Bár a befőzés és az egyéb ételtartósítási eljárások régóta a világ konyháinak szerves részét képezik (itt akár még a mézben való tárolásra vagy aszalásra is gondolhatunk – a szerk.), az ipari körülmények között előállított konzervek biztonságosabbak, ezért nem meglepő, hogy születésük a hadászathoz kapcsolódik.

A francia Nicolas Appert a XIX. század elején ismerte fel, hogy ha üvegben főzi az ételeket, majd azonnal lezárja azokat, akkor meggátolhatja a szerves anyagok gyors romlását. A módszer Napóleon érdeklődését is elnyerte, aki ebben az időben a hadsereg élelmezését akarta fenntartható módon megoldani. Appert technológiáját a brit Peter Duran gondolta újra, üvegek helyett bádogdobozokat használva, ami kedvezőbb volt az iparosítás számára, hiszen bár az így készített konzervek házilag nem volt legyárthatók, a futószalagokról gyorsan és nagy mennyiségben, később pedig teljesen automatizált módon tudtak legördülni. (Vicces tény, hogy eközben a konzervnyitóra sokáig várni kellett – azt csak 1855-ben találta fel Robert Yeates, előtte a kalapács és véső volt a nyitóeszköz.)

A XX. században a nagy gyártók, mint a Nestlé és a Heinz, is felismerték a tartósításban rejlő potenciált: előbbi bébiételeket, utóbbi pedig ketchupot töltött üvegbe, még jóval a műanyag tubusok időszaka előtt. A vásárlók igénye azonban egyre inkább a készételek felé fordult, így a cégek kénytelenek voltak egytálételeket is így csomagolni, ám mivel az üvegek erre nem voltak alkalmasak, ismét előtérbe került a bádogkonzerv. Az új ételfajta az ötvenes évektől kezdve az egyre zaklatottabb életmódot folytató fogyasztói társadalom ikonja lett, amelyről a művészetben is sokan megemlékeztek, elég csak Andy Warhol Campbell-levesről készített sorozatára gondolnunk, 1961-ből.

Magyarország sem maradt le a nemzetközi tendenciáktól – Weiss Manfréd 1882-ben alapította meg az Első Magyar Konzerv- és Ércárugyárat. Itt a hadsereg számára hús- és kávékonzervek készültek, a lakosságnak pedig különféle zöldséges és gyümölcsös változatok. Az Alföld nagyon gazdag volt terményekben, ezért itt született meg a Kecskeméti Konzervgyár, de a Globus márka is közel százéves: a brand 1924-ben született meg. Húsz évvel később államosították és a Nehézipari Központ vette át a vezetését, 1948-tól pedig Budapesti Konzervipari Nemzeti Vállalat néven működött. Nem sokkal később a brüsszeli Világkiállítás aranyérmét is elnyerték a technológiával, a hatvanas évektől pedig már az országhatáron túlra is bőven jutott a magyar konzervekből.

A babgulyás, a sólet, a körömpörkölt vagy a chilis bab sok generáció számára ismerős étel. A konzervek amellett, hogy folyamatos ellátmányt biztosítottak azokon a területeken, amelyeken körülményes volt az élelmezés, a lakosság körében is igen népszerűk lettek, hiszen elérhető áron kínáltak kényelmi ételeket, gyorsan, akár melegítés nélkül. Nagy előnyük, hogy akár magukban fogyaszthatók (ezért is hívták azokat „melós ebédnek” is), ráadásul laktatnak, hiszen hüvelyest, húst és valamilyen gabonafélét vagy magas keményítő tartalmú zöldséget tartalmaznak. A fűszerezésben a zöldfűszerek mellett a só-bors-paprika dominálnak, így ismerős ízeket vonultatnak fel – nem kell gondolkodni, csak elfogyasztani.

Kicsit több kreativitást engedtek a különféle pástétomok. A sertésmájkrém (majd ennek szárnyas-, illetve marhahúsos változata) TV paprikával és ropogós, friss, fehér kenyérrel népszerű uzsonna volt – az arany-piros konzervdoboz ma is azonnal szemet szúr az üzletek polcain, ami egyfajta popkulturális ikonná tette (ami például Murányi Kristóf grafikust is megihlette). Szintén népszerűek voltak a vagdaltak, például a Tavaszi vagdalt, amit gyakran nem is krémként kenve, hanem egyben felkarikázva tettek a szendvicsbe. Ez egyébként a löncshússal, azaz luncheon meat-tel rokon – az amerikai spam (a szó eredete „spiced ham”, azaz fűszeres sonka) a nagy gazdasági világválság idején született egyfajta húspótlóként, tarjából, sóból, cukorból, vízből és keményítőből készítve, a világháborúk idején pedig az egész világon elterjedt, olyannyira, hogy összeforrt a tradicionális receptekkel. (Néhány példa ebben a videóban látható.)

A XX. század végén nem kellett sok, hogy új ételek is begyűrűzzenek a konzervek piacára, így különféle melegszendvicskrémek születtek a lehető legtöbb, például hamburger vagy pizza ízű változatban. A halkonzervek népszerűvé válása későbbre datálható, hiszen inkább a ruszli, azaz ecetes-sózott hering maradt ránk a szovjet időkből. Nem így a régióban: Lengyelországban a paprykarz szczeciński nevű étel gyakorlatilag megkerülhetetlen volt – ez a darált halból, rizsből, paradicsomból, fűszerekből és olajból álló konzerv a hatvanas években jelent meg, elődjét az Afrika partjainál való halászat, a maradék halhús és egy chop-chop nevű nyugat-afrikai étel adta.

Akárhogy is, úgy tűnik, hogy a konzervek még sokáig velünk maradnak, és bár házilag sokkal jobb minőségben és ízekben állíthatunk elő hasonló ételeket, azért jó néha kellemes nosztalgiával kezünkbe venni a kis bádogdobozokat.

Fotók: Sebestyén László

Forrás: Hír.ma, Nosalty, Tó-retró, Time és Wikipédia.

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük