fbpx
Nyomj Entert

Büfé #7 – Fagylaltok, jégkrémek

Egy forró nyári napon semmivel sem tudjuk jobban lehűteni magunkat (és a kedélyeket), mint egy-két-három gombóc fagyival. A jeges nyalánkság iránti rajongásunk egyáltalán nem újkeletű, a fagyi már szüleink, nagyszüleink idejében is elérhető örömforrásnak számított. De mi is a hazai fagylaltok, jégkrémek története? Kalandozz velünk a hűsítő desszertek világában!

Mint minden gyerek, én is nagyon szerettem a fagyit. Az általános iskolával szemben, ahová jártam, volt egy kis fagylaltozó, ahová nap végén, jó időben mindig átmentünk az osztálytársaimmal. Nekem a joghurtos erdeigyümölcs volt a kedvencem, de széles volt a kínálat – hol voltak már azok az idők, amikor csak csokoládé, vanília és puncs volt kapható? Persze nem volt mindig ekkora a bőség. Néhány évtizeddel korábban még csak a fenti alapvető ízhármasból választhattak a fagyikedvelők, mivel a jégkrémek nehezebben elérhetők voltak, arról nem is beszélve, hogy mélyhűtők híján még kevésbé volt szokás fagylaltot tartani otthon. A kilencvenes években ugyanakkor már nem számított a fagyi akkora különlegességnek, nálunk otthon például a Vienetta jégkrémtorta volt mindig az ünnepi napok éke – bár nagyon jeges volt és nem lehetett szépen vágni, ráadásul nem értünk el sosem konszenzust abban, hogy villával vagy kanállal kell-e enni, volt abban valami nagypolgári, hogy süteményestálra fektettük a szeleteket.

De honnan is indul a fagylalt története? Évszázadokat kell visszarepülnünk: a fagylalt az arab térségből származik, ahonnan szicíliai szakácsok vitték magukkal a receptet még a reneszánsz idején. Ez a változat még jégkása volt, leginkább a szörbetre hasonlított, mézzel, gyümölccsel ízesítve. Bernardo Buontalenti nevéhez kötődik a tejjel és tojással gazdagított változat, amely 1559-ben született meg. Az úgynevezett firenzei krém mézet és bort, valamint citromlével ízesített gyümölcsöt is tartalmazott. Buontalentinek még arra is volt gondja, hogy kidolgozza a tároláshoz szükséges helységek paramétereit, valamint a lapáttal való keverés technikáját. Arra, hogy valaki valódi fagylaltozót nyisson, még száz évet kellett várni: ez 1672-ban történt meg, Párizsban. Az édesség természetesen nagy sikert ért el és innentől kezdve egyre több szakácskönyvben is felbukkantak receptek, különböző fűszerekkel, más összetevőkkel variálva.

Magyarországon osztrák szomszédainknak hála ismertük meg a fagylaltok világát még a XVIII. században. Házilag, elsősorban gyerekek számára elkészíthető csemegének tartották a fagylatot, de néhány ritkább receptváltozat azért fennmaradt, amelyben bort vagy pezsgőt adtak hozzá összetevőként. Egyik ismert magyar szakácskönyvírónk, Simai Kristóf még a század végén készített egy kéziratos szakácskönyvet, amelyben több mint tízféle fagylaltrecept szerepel, általában gyümölcsökkel, meggyel vagy barackkal, esetleg csokoládéval ízesítve. Meglepő, de déli gyümölcsök használata sem volt ritka – 1837-ban nyílt a Színház téren, Budapesten az első magyar fagylaltbolt, ahol Fischer Péter készítette az akkor még hideg nyalatként nevezett csemegét, például gránátalma ízben. És hogy hogyan készült? A gépeket kézzel hajtották az inasok, a jég pedig befagyott folyókról vagy a Balatonból érkezett és mély vermekben tárolták. A tálalás is állandóan foglalkoztatta a kísérletező szakembereket: ismét egy olasz származású fagylaltkészítő, Italo Marchiony volt az, aki 1903-ben tésztából készített kúpokat, ami kiváltotta a papírkelyheket. Bár korábban a ma „édes tölcsér” néven ismert ostyát sok helyen sütötték, Marchiony találmánya olcsóbbá és tömeggyártásra alkalmassá tette azt. Persze abban, hogy minél többen tudjanak kóstolni, sokat segített a fagylaltgép feltalálása is. Az elsőt Otello Cattabriga készítette el 1927-ben – bár még kézi erővel működött, ezzel már lágy krémességet lehetett elérni. Innen pedig csak egy lépés kellett, hogy kevesebb mint húsz évvel később Harry Burt feltalálja a pálcikás jégkrémet.

A világháborúk idején, majd az azt követő hiánygazdaságban a jó, természetes alapanyag ritkaság volt, így teret nyertek a különféle mesterséges ízesítők, amelyekkel egynemű állagot és mindig ugyanolyan ízeket lehetett elérni. A kakaó, vanília és puncs esetében az volt a szerencsés, hogy sok minden nem kellett hozzájuk, kevés kakaóporral, aromával meg lehetett oldani a kérdést, cserébe bármeddig elállt a végtermék. A hetvenes évektől a különböző hűtött desszertek, mint a joghurthab vagy a madártej kínálata széles körben bővült a fagylaltokkal, sőt, a kísérletező kedvűek vásárolhattak fagylaltport is, amelyet tejszínnel kellett elkeverni, majd habszifonból kinyomni. A végeredmény stabilizátor híján nem volt ugyan tartós, de erre esély sem volt, ebéd utáni könnyű desszertként gyorsan lecsúszott. Ugyanebben az évtizedben kerültek a jégkrémek is a boltok hűtőpultjaiba, egyfajta nyugatias életérzést közvetítve. A Leo jégkrémet mindenki ismerte, emellett kapható volt egy bizonyos Roll is, amelyet nem a központi tejfeldolgozó üzem készített, hanem az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár a tápszereknél felhasznált tej megmaradt összetevőiből. A Leóhoz egy ikonikus oroszlánfigura tartozott, a Rollnál pedig szinte adta magát, hogy a kor népszerű zenekarát, a Dolly Rollt kérjék fel promótálásra. Ezek mellett szintén nagy siker volt az enyhén szólva különös formájú Calippo, amely a mai napig kapható,, tejmentes, édes, gyümölcsös, jeges formában. Gyorsan kellett enni és nagyon ragadt, ám olyan volt, mint egy rúdba öntött jégkása, amit jól esett út közben elnyalogatni.

A Leo még túlélte a rendszerváltást, amikor az azt gyártó Budatejet felvásárolta a Schöller – az a Schöller, ami nürnbergi gyökerekkel rendelkezik és Európa-szerte árusított jégkrémeket. Magyarországon még gyártóüzem is volt, Törökbálinton, amely később felvette az Eispro nevet és az előd receptjeit elhagyva, saját receptek megvalósításába kezdett. A kétezres évektől rohamtempóban bővült a kínálat, például az Eskimo márkának köszönhetően, amelyet 2003-ban az anyacég Algidára keresztelt át, a jól ismert szív formájú logóval. A cégnek köszönhetjük a Noggert, a Magnumot, a Carte d’Ort, a Cornettót, azokat a termékeket, amelyek már magasabb minőséget képviseltek. Erre az időre ugyanis a jégkrémek már túlléptek az egyszerű, jeges nyalánkságok határain, hiszen a különböző márkák gyakorlatilag egymásra licitálva mutatták be az újabb és újabb kreációkat: gondoljunk csak a Carte d’Or magyar süteményklasszikusokat felvonultató változataira, közte a Rákóczi túrósra. Mindemellett a prémium szcéna is kinyílt, mert olyan márkákat kezdtünk el importálni Amerikából, amelyek az egészen világon népszerűek, például HäagenDazs vagy Ben & Jerry’s. Örömteli, hogy különböző pályázatoknak, például a Hungaricoolnak köszönhetően, az elmúlt években magyar márkák is debütáltak szerte az országban, például a mindenmentes, vegán Anjuna jégkrémek vagy a Cloud9 desszertjei.

Egyszóval, mára már mindenki megtalálhatja a maga kedvencét. Ami minden esetben igaz a fagyikra, az az, hogy nincsen betartandó szabály – ízlés kérdése, ki hogyan fogyasztja. Kerülhet egymás mellé édes és sós, csokis és gyümölcsös, sőt, ha valaki sült krumplit mártogat bele, valójában az is teljesen rendben van. Mindezek után arra vagy kíváncsi, hogyan csinálják a profik? Akkor jó szívvel ajánljuk, hogy látogass el az Erdős és fiai Cukrászdába, a Cioccolattéba, a Kő fagyi?-ba, a Artigiana Gelatiba vagy a Minus11-be!

Fotók: Sebestyén László | Web | Facebook | Instagram

Forrás: Nosalty, HVG, Origo

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük