fbpx
Nyomj Entert

Büfé #8 – Sós ropogtatnivalók

Mi a közös a meccsnézésben, egy szilveszteri buliban vagy a barátokkal való időtöltésben? Az, hogy jó eséllyel lesz valami sós rágcsálnivaló, amitől ugyan nem lakunk jól, de megalapozzuk vele az esemény jó hangulatát. Az igazi slágertermékek bizony évtizedek óta velünk vannak, előcsalogatva egyfajta retró életérzést. Így hát Büfé-sorozatunk nyárzáró epizódjában előtérbe kerülnek a ropik, chips-ek és persze a mogyoró!

Valljuk be – nassoló nemzet a magyar. Legyen szó a Nógrádi ropi iránti töretlen rajongásunkról vagy a nyolcvanas évek egy főre jutó magas szotyolafogyasztásáról, valószínűleg egyikünk sem kezd heves tiltakozásba a fenti állítás hallatán, főleg, ha megkínálják valamelyikkel. A sós apróságok népszerűségének több oka lehet: egyrészt pótcselekvésre adnak lehetőséget, hiszen amíg egy helyben ülünk, addig is végzünk valamilyen unaloműző mozdulatsort, másrészt az ízek jól passzolnak a sör, a limonádé vagy az édes, szénsavas italok mellé, amelyeket bizonyos alkalmakkor hangulatfokozónak fogyasztunk. Ráadásul mindig is széles volt a kínálat, na meg könnyedén elérhető: ha meghívást kaptunk valahová és volt időnk, ugyan vittünk pogácsát is, de sosem volt kínos ropival vagy sajtos tallérral az ajtóban megjelenni.

Ha a lehetőségeket vizsgáljuk, a rágcsálnivalókat két csoportra oszthatjuk. Az egyikbe a természetes, jellemzően olajos magvakból és aszalt gyümölcsökből álló keverékek tartoznak, a másikba a tömeggyártott, sós és gyakran fűszeres, liszt vagy burgonya alapú snackek. Az első klasszikus példája a diákcsemege – ennek eredete a német Studentenfutter, amely mazsola és mandula keverékét jelentette már a XIX. század elejétől. Mivel drága volt, a tehetős diákok engedhették meg csak maguknak, neve is innen ered. Ez a típus nálunk is régóta nagy népszerűségnek örvend: talán a legérdekesebb példa a szotyoláé, amely a sportesemények valódi közönségkedvence volt, bár fogyasztása sok vesződséggel jár, hulladék marad utána és a köpködés nem túl esztétikus gesztusa is hozzátartozik. Nem hagyhatjuk említés nélkül a Mogyit sem, amelynek története igazi sikersztori és a mai napig hazai tulajdonban van. A cég viszonylag fiatal, 1990-ben alapította egy testvérpár, Kenyeres Zoltán és Imre. A néhány fős családi vállalkozás hamar nagyra duzzadt, ma már öt termelő- és raktározó üzem van a tulajdonukban és nyolcszáz főt foglalkoztatnak, a világ huszonhét országában elérhetővé téve termékeiket. Fontos számukra, hogy az olajos magvak vagy épp a kukorica megbízható forrásból származzanak, ezért a teljes, termesztéstől a csomagolásig tartó folyamatot kontrollálják. A héjas napraforgót 1995-ben vezették be, amit a többi mag követett, majd 2000-ben a Micropop-termékcsalád is. Ma már izgalmas hibridek közül is választhatunk, például a fűszeres Mexicorn, a ropogós bundás Crasssh!, a távoli tájakra kalauzoló Hello Nuts! vagy a különböző italokat megidéző Snack Mix.

Ha már popcorn – valószínűleg nincs olyan nassolnivaló, ami idősebb lenne nála. Mexikói barlangokban, valamint Közép- és Dél-Amerikában már időszámításunk előtti időkből fennmaradt ábrázolásokon is találtak olyan részleteket, amelyeken a kukorica istenének ajánlott áldozatként vagy ékszerként jelenik meg a pattogatott kukorica. Később több észak-amerikai bennszülött törzs számára szintén alapvető étel volt, így a hódítók is hamar megismerték, az 1800-as évek közepére pedig toronymagasan vezette a kedvelt rágcsálnivalók listáján. 1885-ben találták fel az első popcornkészítő gépet, amely kerekeken volt mozgatható, az árusok pedig gyakran az újdonságnak számító, ám sokasodó mozik bejáratánál álltak meg, így kapcsolódott össze a kukorica a filmnézéssel. (Olyannyira, hogy a mozik tulajdonosa gyakran szerződött is az árussal, közönségcsalogatásra használva a nass illatát.) Sem a világválság, sem a háborúk, sem a politikai helyzetváltozások nem tudták megtörni a népszerűségét, aminek még inkább kedvezett, hogy 1981-ben feltalálták a mikrózható verziót is.

A tömeggyártott termékek talán legismertebbje a chips. Eredetéről sok legenda kering: az egyik, hogy 1858-ban találta fel George Crum, aki egy elégedetlen vendég, Cornelius Vanderbilt számára sütötte meg először, mert az túl vastagnak találta az étele mellé tálalt burgonyaköretet. Az új étel olyan sikeres lett, hogy a XX. század elejétől már csomagolva is kapható volt, az ötvenes években pedig már a különböző ízesített változatok is felbukkantak. Magyarországon csak a kilencvenes években ismerte meg a közönség, amikor a Chio megnyitotta hazai irodáját és külföldről kezdett snacktermékeket importálni, majd őket követte a Wolf – a két cég itthon 1992-ben lépett fúzióra. Az ecetes-sós és hagymás-sajtos verziók voltak az elsők, amelyek megjelentek a boltok polcain, de ma már megannyi ízben kaphatók, sőt, akár mi magunk is elkészíthetjük őket.

A burgonyaszirom mellett vannak olyan, korábban születtet termékek is, amelyek régió-óspecifikusak. A kukoricapufi, gyerekkori nevén kuki nagyon régi nassolnivalónk, ami népszerűségét elsősorban könnyű előállíthatóságának és olcsóságának köszönheti, így a szocializmusban is tarolt. A termék gyártása úgynevezett extruderrel történik: ez egy hidrotermikus művelet, ahol a nagy nyomás, illetve folyamatosan növekvő hőmérséklet elpárologtatja a nedvességet a gabonaszemekből, ezáltal felpuffasztja őket. Ez történik egyébként a gabonapelyhek, rizstallérok esetében is, illetve az Abonett gyártásakor, amely inkább kenyér, mint snack, de már a nyolcvanas évektől készítik Abonyban, így generációk ropogtatták örömmel (már ha nem ragadt a szájpadlásukra). Még izgalmasabb jelenség a pörc, vagyis pirított sertésből készített nassolnivaló, amely ráadásul teljesen szénhidrátmentes és magas fehérjetartalmú.

Ami azonban mindenki egyöntetű kedvence, az a Nógrádi ropi. Bár sok más gyártó próbálta letaszítani az eredetit a trónról, az senkinek sem sikerült. Szerették a szüleink, kerestük mi is a sulibüfé polcain – olcsó volt, kellően sült, nem túl sós és elég addiktív. A sós pálcika eredete egyébként 1935-be nyúlik vissza, amikor Németországban megjelent a lúgozott, vékony, sóval ízesített rúd Salzletten néven. Magyarországon 1972-ben bukkant fel (ekkor a Ropi még védjegy és nem köznév volt), amikor a Kalocsai Sütőipari Vállalat és a Nógrádi ÁFÉSZ az eszéki Sloboda gyár termékét próbálta utánozni. Mellettük párhuzamosan más helyeken is megjelent, a gyártás sokáig jugoszláv gépekkel történt, ilyen lett például a Bobi és a Pattinka, de a Nógrádi hamar előre lépett. Néhány év után már négyszeres extra profitot értek el, ami botrányt okozott a megyei tanácsban és pénzbüntetést vont maga után. Ez azonban hosszú távon nem törte meg a sikerszériát, sőt, még olyan kacifántos helyzetek sem, amikor elvesztették a Kiváló Áruk Fóruma (KÁF) minősítését, bár több millió logós csomagolást rendeltek meg ezzel az emblémával. A gyártás a mai napig folyamatos, hiszen a termék népszerűsége nem csökkent (2018-ban például 22 millió 400 ezer csomag ropit bocsájtottak áruba), így nyugodtak lehetünk afelől, hogy mindig lesz mit ropogtatni.

Fotók: Sebestyén László | Web | Facebook | Instagram

Forrás: Wikipedia, The Spruce Eats, National Geographic, Hogyan Készül blog, Tudatos vásárló, Szeretlek Magyarország

Még nincsenek hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük